Az Outlander hetedik évad második felvonására várva (hivatalos premierdátum 2024 november 22. - a trailer pedig itt érhető el ) egyszerűen nem tudok mit kezdeni a ténnyel, hogy csupán alig valamivel több mint egy éve jött ki a szezon első fele.
A szokásos ön-defináló hosszú bevezetés
Ez részben annak is köszönhető, hogy új fázisba érkeztem saját autizmus spektrumzavarom belső pszichés feldolgozásában (hirtelen, mint egy régi számítógépes játékban, pl. Super Marióban egy szinttel lejjebb zuhantam, ahol rengeteg összegyűjtenivaló érme van, mind nagyon fontos és szükséges ahhoz, hogy visszajussak a főpályára), vahgyis, ha kívülről ennek nem is látszott semmi nyoma, a belső zárt világomban egy nagyon intenzív időszakot éltem-élek meg, ami most különösen visszahat arra, ahogyan színészethet és színjátszához viszonyulok, és sokkal tudatosabban élem meg azokat a helyzeteket, amikor ráhiperfókuszálok (igen, létezik a szó, én leírtam, te meg megértetted, így működik a nyelv, mint jelrendszer) egy-egy színész művészi teljesítményére.
Nehéznek érzem most a 9.századi anglo-saxon világból¹ (The Last Kingdom) visszatérni az amerikai Függetlenségi Háború² korszakába, még akkor is, ha pont az a színész, Rod Hallett az összekötőkapocs, akinek az alakítására az Outlander eddigi legutolsó epizódjában a leginkább odafigyeltem (v. ö. a korábban említett hiperfókuszálás).
Arra gondoltam tehát, hogy mielőtt az új részek kijönnek, újranézem a legutóbbi négyet (amúgy is van egy törés, hiszen eredetileg a hetedik évad első néhány része még a hatodikhoz tartozott volna). Volt egy olyan ötletem is, hogy néhány kedvenc vagy meghatározó régebb epizódot is újrarágok, hiszen az elmúlt hónapok intenzív belső én-munkája miatt amúgy is érdemes sok mindent újraolvasnom és -néznem az elkövetkezőkben.³
Mire emlékszem az epizódból
Előzetesen arra, hogy elégedetlen voltam vele. Úgy éreztem, nagyon gyorsan végigrohantunk a ticonderogai eseményeken. Arra, hogy a francia tiszt önmaga (és úgy általában a francia emberek) gagyi paródiájára sikeredett.
Végül úgyis minden a kontextuson múlik
Hunterék ès William
Az immáron gyógyult William és a kontinentális sereghez csatlakozni kívánó Hunter testvérpár, Rachel és Denzel együtt indulnak észak felé. Útjuk kiváló lehetőség arra, hogy mi nézők ismerkedhessünk az új karakterekkel, többek között azt is megtudva Dr Hunterről, hogy Londonban, a legújabb tudományos nézetek alapján tanult orvoslást. Hogy nem riad meg a modern megközelitésektől, akár olyanoktól sem, amelyekről még nem hallott, majd az epizód végén válik fontossá, amikor Claire kollégája lesz. Hogy Londonban tanult, az pedig gondolom az évad második felében, vagy az utolsó szezonban, bár nem lennék meglepődve, ha az a történetszál, mint oly sok minden a Grey család körül, az adaptációból végül kimaradna.
A fiatalok közti beszélgetés témája természetesen a kvéker lét, hit és erőszak kérdése. Pontosabban az erőszak minden formájától történő távolságtartásé. Leegyszerűsîtve: a kvékerek igencsak hadilábon állnak a háborúval és fegyverhasználattal. Denny meg épp a sereghez kíván csatlakozni. Még ha orvosként is.
Az elméleti okoskodás a hittételelről aztán gyakorlati kérdéssé válik, mikor kiderül, hogy a kis csoportot egy házaspár tőrbe csalta, és álmában tervezte őket megölni, ám szerencsére William, gyomorrontás miatt ugyan, de ébren volt.
Úgy gondolom, hogy ezzel a kvéker motivummal nem is ott van a gond, ha van egyaltalán, ahol először gondoltam. Mivel a Band of Brothers sorozat épp reneszànszát éli a sorozatnézős youtuberek körében, többször is tapasztalhattam, hogy a mai, intelligensebbnek⁴ számító amerikaiak közül is milyen kevesen tudják, miről beszél Guarnere, mikor folyton arra célozgat, hogy Winters biztos egy kvéker. (Nem, nem az.)
Visszatérve az Outlanderhez, ha azt vesszük alapul, hogy a nézők szignifikáns hányada nem rendelkezik megfelelő alapismerettel a számomra, a napjait különféle történelmi fikciók világában töltő irodalmár számára unalomig ismételt jelenetfajta (hé, kvéker, hogy állsz az erőszakkal?) fontosságának megértéséhez, akkor esetleg hanyagolni is lehetne azt.
Felmerül a kérdés, elhagyható-e teljességében, hogy Hunterék kvékerek? Úgy gondolom, hogy nem. Csak nem a vallásukkal kapcsolatos klisékre kellene fókuszálni, hanem egy másik jellemzőre, amely véleményem szerint sokkal jobban kihat Hunterék életére és vele együtt más szereplőkre. Ez pedig a kvékerek túlságosan szorosan összetartó közössége, amely tagjai magánéletébe is bele akar szólni, elsősorban a párválasztás terén, abba, hogy kvéker csak kvékerre házasodjon. A másik út a közösségen kívüli lét.⁵ De mint Denny esetében láthattuk, a sztenderdtől kicsit is eltérő világlátás is ahhoz vezet, hogy egyesek könnyen a Kvéker Testvériségen kívül találhatják magukat.
Az Outlander sok mindenre ügyenes ráérez a 18. századi, számunkra már nehezen elképzelhető jellegzetességeire, de azt, hogy milyen következményei vannak az egyénre nézve, ha abból a közösségből, melynek tagja kiszakad, nem igazán megy nekik. (Emlékszünk a harmadik szezonban a testvérpárra, melynek nőtagja mentális problémakkal küszködött? Belegondoltunk valaha is, hogyan csúszhatott ki ez a két ember saját eredeti közössége hálójából⁶ és milyen lehetett a 18. században, mikor a kapcsolati háló volt az, ami igazán számitott, ezen kívüre kerülve élni?)
Bree es a keretes szerkezetű történetmesélés
Az ötödik epizód úgy indul, hogy Bree a temetőben Jemet és Mandyt figyeli, majd hirtelen megijed attól, amikor úgy fogalmaznak, hogy a kislány a nagypapával beszélgetni ját ide ki. Nem, nem találtak konkrét sírkövet, csak arra utalnak, amit Jamie mondott egyszer nekik, hogy ha vele akarnak "beszélgetni", menjenek ki a lallybrochi sírkertbe. Ez a kis nyitó jelenet is hozzájárul, hogy Bree-ék úgy döntenek, elolvasnak egy új levelet, épp a ticonderogai eseméyekről, amely így összekötőként is szolgál a két idősík között.
Bree egyébként érthetően gondterhelt, hiszen komoly, pszichésen megterhelő kihivások várják leendő munkájában, tekintve hogy tipikus hímsoviniszta seggfejnek tűnnek új munkatársai. Számomra nehezen hihető, hogy aztán olyan könnyen annyiban is marad a dolog, hogy leül közéjük a helyi kocsmában, és egy kicsit fenygetőbb hangnemben beszél a főkolompos Rob Cameronnal, s mehet minden tovább, de ennyi belefér a történetmesélès szükségszerű egyszerűsítésébe.
Amikor Bree-t a munkatársai bezárják az alagútba, hősnőnk kénytelen egy időportálon ászaladni. Koncentrál, komcentrál és sikerül, a 20. szazadban marad. En pedig most jövök rá, hogy
ez mekkora easter egg volt az elkövetkezőkre nézve.
Rob Cameron viselkedéséből ugyanis nem utal rá semmi, hogy esetleg tudna erről a titokról. Amikor későbbi epizódban beleolvas Roger időutazós jegyzeteibe, akkor is teljesen őszintén gondolja, hogy a szöveg az akkoriban trendi regények egyik leendő gyöngyszeme. Cameron nem időutazó. Ha az lenne, biztos próbálna megbizonyosodni arról, ahogyan Geillis is nem véletlenül kérdezősködött furcsa mód annak idején Claire-től, mikor először esett át a 18. századba. Cameronnak eszébe se jut, hogy Jemmel a múltba menjenek az aranyért, következesképp Cameron és Jem még mindig a 20. században vannak. (Ez az a mozzanat, amire céloztam, hogy Bree-ék történetszálát csak egyetlen elemmel kellett volna továbbgörgetni, hogy az igazi cliffhanger legyen.)
Mindesetre én szeretem ezt a keretes megoldást, hogy az elbeszéles Bree-vel kezdődik és azzal ér véget, hogy ráveszezi magát, hogy bemenjen a romos, elhanyagolt sírkertbe, és elmesélje - még a végfőcím alatt is ez hallatszik -, miként is zajlik a 20.századi élete.
Ifjú Ian és még ifjabb Ian
Kjfejezetten kedvelem azt a jelenetet is, amikor Claire és Ian a genetikáról és az azzal összefüggő vetélési esélyekről, valamint gyermelhalandóságról beszélgetnek, de persze ez inkább Caitriona Balfe érdeme.
Iant küldönc mivoltja épp abba a faluba viszi, ahol mohawk családja él, találkozhat volt feleségével és annak kisfiával is. A fiúcska angolul is beszél, Iantól angol nevet is kap (Ian James), s minden jel arra utal, hogy ha biológiailag nem is apja, a mohawkok saját kultúrájuk szerint annak tekintik.
Ennél többet nem igazán van érkezèsem hozzátenni, már eddig is mennyit fecsegtem, pedig még csak most érkezünk Ticonderogába.
A Halló, halló ticonderogai különkiadása
Jamie és emberei határozott időre lettek besorozva a kontinentális seregbe, és sem Claire, sem a 20. századi szereplőink nem tudják, a kötelezettség lejár-e mielőtt majd a britek megérkeznek. Sőt, Bree-ek azt sem tudják, egészen pontosan mi a fene is történt Ticonderogában, ami Roger esetében számokra kicsit furcsa.
Van it tehát egy történelmi tény, hogy a britek a Mount Defiance-en fenyegető jelenlétet tanúsíta foglalták el az erődöt. (Pontosabban kényszrítették a kontinentális vezetést, hogy feladják azt. Ehhez a történelmi tényhez kell tehát kreálni a mi történetünk belső világának, a szereplők karaktervonásainak és egymás közti dinamikájának megfelelő jelenetsort.
Hősünk, Jamie tudja, hogy gond lesz azzal a szemközti heggyel, de véleményével egyedül van. Várható tehát a konfliktus közte és a többi (csak erre az egy epizódra megteremtett) szereplő között. Jamie tudàsát kiegészíti Claire 20. századi más jellegű tudàsa (arról, hogy a britek hogy veszitették el Szingapúrt), és a felelősség, hogy valamit tennie kell, cselekvèsre sarkallja. Ezért hős. Hogy cselekedjen. De hahó, a valós történelem befigyel, merthogy oda kell eljutnunk, hogy az erőd mégiscsak a britek kezére kerül, vsgyis Jamie-nek, mint hősnek buknia kell. Azért hős. Hogy elbukjon.
Elvben minden rendben is lenne, csak a megvalósitás az, amin az egész végül elcsúszott.
Egyrészt, hogy a főhős valakivel konflktusba kerül, nem kell automatikusan azt jelentse, higy a másik ostoba vagy rosszindulatú (vagy mindkettő). Sokkal több olyan jelenetre lenne szükségünk napjainkban a különféle sorozatokban, ahol okos es jószándekú emberek kerülnek szembe egymással eltérő véleményük, világlátásuk miatt, ahogyan például ebben kivàló a The Last Kingdom (még az amúgy múltbeli kalandos életről ábrándozó es egyben olvasni szerető kamaszfiúk lelki világához illő regény is) ahogyan Uhtred és Alfred kommunikáknak egymással.
Természetesen, hogy a főhőst senki nem akarja megérteni, mi is a probléma, amivel szembe kell nézni, és okossn együtt cselekedni, szintén lehet felhajtóerő egy fikció cselekményét tekintve, ahogyan példâul Robert Harris Pompeii cimű regényében is láthatjuk.
Az azonban, ahogy az erős francia akcentussal beszélő francia tiszt egy öntelt és buta pojáca, egy pillanat alatt maga alá rántja az egész koncepciót, és olyan szinte rontja le az epizód ezen jeleneteit, mintha bizony a Halló, hallót látnám.
Ráadásul annyira uralja ez az önmaga paridiájába fúló karakter a saját jeleneteit, hogy természetesen érezhetjük úgy, hogy minden más csak gyors, felszínes végigrohanás az eseményeken.
Olyannyira, hogy akár hajlamosak lehetünk még azt is elfelejteni, hogy Claire életére nézve is történik egy nagyon fontos dolog Ticonderogàban: Denzel Hunter személyében végre a 18. században is találkozik egy kollégával, akivel megértik egymást, s akivel nem kell harcolnia sem szexizmus, sem a 20. századból hozott többlettudása miatt.
JEGYZETEK
¹ Még a múlt héten a második évaddal visszatérő Wolf Hallnál, es az egész Tudor korszaknál is intenzivebb ez a másik élmény, én magam is csak csodàlkozva nézek magamra (mondjuk, ez elég gyakori elfoglaltságom - rácsodálkozni saját kis furcsaságaimra).
² Ha most angol szöveget írnék nem a War of Independence, hanem a Revolution kifejezést használnám, de furamód magyarban ez félresiklatná az értelmezést. Ez is új fejlemény, a "harcom" saját anyanyelvemmel szintén új fázisába ért, az átjárásra, vagy inkább az átjárhatatlansági gubancokra a két nyelv között is sokkal tudatosabban reagálok. Ezt majd a Trapped in the 18th century nemrég létrehozott magyar nyelvű aloldalán praktikusabb oldalairól is be kívánom mutatni.
³ Just for the record: amikor arról van szó, hogy mániákusan külön akarom választani a privát és szakmai életet, ételemszerűen nem erre a helyzetre értem, hanem amikor szakmabeliek azzal vannak inkább erőszakosan bele akarnak avatkozni az intim életembe, ahelyett hogy azzal foglalkoznának, hogy miről mit irok.
⁴ Vigyázz, intelligencia és (európai értelemben vett) műveltség nem ugyanaz! Nem is erre utalok. Hanem arra, hogy értelszerűen olyan emberek véleményére, tévénézési tapasztalatára vagyok ilyenkor kiváncsi, akik artikuláltan ki tudják fejezni gondokataikat, értelmes és érdekes, érzelmileg megfelelően érett meglátásaik vannak, amelyekre érdemes odafigyelni, meg ha "csak" egyszerű hétköznapi nézőkről is van szó. Nem minden sorozatnézős youtuber üti meg ezt a szintet, néha bele lehet ám szemmelikeg igen sötét emberekbe is futni, akik nem is tudni, vajon mit gondolhattak, hogy ezzel a műfajjal próbálkoznak.
⁵A kvéker közösségen kívüli létet választotta Samuel Townsend is, mikor nem kvéker nővel házasodott. Fia, Robert Townsend a Culper -ring aktiv részese volt. Lásd még erről a Washington kémei sorozatot.
6 Nem mellesleg, szerintem az Austen regények világának ezen aspektusát az adaptációk sem tudják kezelni, pedig valószínűleg ez lenne az a mozzanat, amellyel közel lehetne hozni a 21. századi nézőhöz a történeteket. Hozzátéve, hogy mivel Jane Austen maga sem ismerhette a saját közegből kiszakítottság élményét, értelemszerűen csak töredékében, áttételes megközelitésből ábrázolhatta azt.