Két hét szünet után érkezik a hetedi évad első felének fináléja, ám ez a kis időbeli nyújtás sem feledteti, sőt paradox módon erősíti az érzést, hogy egy kicsit loholósra sikeredett ez a nyolc epizód. (Mindazonáltal legyenek inkább loholós, mintsem töltelékjelenetekkel telerakott, lassú történetmesélésre kalibrált epizódok.)
 |
| Claire (Caitiriona Balfe) karddal a kezében védi a saratogi csatamezőn a sebesült Jamie-t (Sam Heughan) a fosztogatóktól |
Két nagy cliffhangerrel hagytuk félbe a szünet előtt a sorozatot: egyrészt Rogerék felfedezik Jem sálját a köveknél, a fiút, s vele együtt Rob Cameront azonban nem találják.
Menjünk is gyorsan végig ezen a cselekményszálon, mivel 20. századi hőseink ebben az epizódban csupán két jelenetet kaptak. Egyrészt amikor hazaérkeznek a hírrel és a sállal, és összerakják, hogy ez az egész a jakobita arany miatt van, mivel a levelesládikából eltűnt a behamuzott arany puskagolyó, és minden bizonnyal egy illetéktelen szempár belepillantott magukba a levelekbe is. Roger dühöng tehetetlenségében, majd cselekvésre határozza el magát. Az egész hetedik évad eddig tele volt ebben a sorozatban újszerűen ható zenei motívumokkal, amelyek azonban, lévén ugyanaz a zeneszerző (Bear McCreary), folyamatosan emlékeztettek engem a Black Sails általam legjobban kedvelt zenei motívumaira (lsd negyedik évad első rész, mikor belefutnak Woodes Rogers csapdájába, és menekülni kell a süllyedő hajókról). Most, ahogyan Roger előszedi egy ládából a 18. századi öltözetét, és nagyon eltökélten beszél arról, hogy visszahozza Jemmyt, nagyon hasonló a zene, mint amikor a Black Sailsben a második évad nyolcadik epizódja végén látjuk, ahogy Charles Vane megérkezik Charlestownba megszerezni a hajót, ami szerinte neki jár.
Buck felajánlja, hogy az utóddal megy, mégiscsak ő van otthon inkább abban a másik korban. Később látjuk is, ahogyan már a kőnél búcsúznak (most szerencsére nem borotválta le Roger a szakállát, de miért is kellett az előző alkalommal?), majd eltűnnek.
Abból a szempontból tartom érdekesnek ezt a megoldást, hogy számukra itt ér véget a (fél-)szezon, mert
csupán egy lépéssel kellett volna tovább menni a történetben,
és az tényleg óriási cliffhanger lehetett volna a nagy-nagy szünet előtt. Másrészről persze értem, hogy a készítők most inkább egy feel-good (fél)finálét akartak.
Mondjuk, belegondolva, olyan igazi nyitott, "húha, most mi lesz?" zárlata soha nem is volt a sorozatnak, talán csak a hatodik évadban. Még amikor negatív események és érzések uralták a záró epizódot (első és ötödik évad) is igyekeztek valami pozitívummal befejezni a szezont.
No de menjünk vissza a 18. századba, és nézzük csak, mi történik az első saratogai csata után a csatamezőn. Halottfosztogatók, egy anya meg a fia, érkeznek Jamie-hez, akitől, míg eszméletlen gyorsan el is veszik, ami értékes (a képet a kamasz Willire-ről nem találják annak, a nő el is dobja). Amikor hősünk magához tér, az anya ráparancsol fiára, vágja el az áruló (ó, tehát ezek a brit oldalon álló fosztogatók, ja persze) torkát. Ekkor érkezik Claire, kicsavarja a méretes kést a fiú kezéből, és fenyegeti az idegen nőt, hogy nehogy hozzá merjenek nyúlni a férjéhez. Még egy kardot is felvesz a földről, és az idegenek jobbnak látják egy megvető köpés kíséretében távozni a helyszínről.
Claire amúgy nagyon mérges a feldöldijére, hogy biztos már megint az az örök hősködési vágy, az űzte őt, a mesterlövészt ennyire előre a csatamezőre. Nem szólhat az ő élete csak arról, hogy ez a makacs, forrófejű született harcost ápolja, vannak még elegen, akinek szükségük van az ő szaktudására. Amúgy Jamie-nek nincs nagy baja, csak a bal keze (ne feledjük, a tévésorozatban Jamie nem balkezes!) van kicsit összeroncsolódva, de mint látni fogjuk nem annyira, hogy amputálni kellene bármit is belőle. (Ellentétben a könyves változattal. Mondjuk érthető, rohadt nagy macera lenne, főleg a pörgős akciós jelenetek során megcsinálni a CGI-t hozzá. Összevetésként a House of the Dragonban Viserys esetében egy rendszerint egy helyben álló vagy ülő karakterről beszélünk.)
Később Claire aggódig is amiatt, hogy túl gyorsan gyógyul a seb, Jamie oda fog érni a következő csatába is. Erről az aggodalmáról, és persze az örök dilemmáról, hogy ő tudja a történet végét, de hogyan is jutunk el odáig, az előtte is titok, Iannal beszélget. Merthogy lesz még egy csata, vagy valami, ami a franciákat is meggyőzi, hogy az amerikaiak mellé álljanak. Ki tudja, lehet, hogy mindig is úgy volt, hogy Jamie-nek is része kell legyen ebben a folyamatban.
Az időutazók többlettudásának morális dilemmái még erősebben jelennek meg ebben az epizódban, amikor végre megismerkedhetünk Benedict Arnolddal.
Örülök neki, hogy a bemutatás úgy zajlott, ahogyan a könyvben is, hogy Claire egy olyan szimpatikus gentlemannel, beszélget orvoslásról, aki csak a jelenet végén mutatkozik aztán be. Most is így látunk egy szolid, decens úriembert érkezni ingujjban, katonai zubbony nélkül Claire sátorához egy kis gyógyszeres ládikával, hogy csencseljenek, kinek mije van, kinek mire van szüksége. Megbeszélik azt is, hogy milyen okos hozzáállás, hogy Claire, ellentétben a kuruzslókkal, akik mindig mindenre tuti receptet kínálnak, nem kecsegtet hamis illúziókkal, hiszen néha nem tud egy orvos sem más tenni, minthogy a fájdalom csökkentésére megoldást keresni. A beszélgetés áttevődik elméleti morális síkra, hogy mi a jobb, a határaink bölcs elfogadása vagy merész áthágása. (Az időközben érkező Jamie erre egy olyan versből idéz, amit még nem írtak meg.) Csak búcsúzáskor veszik észre a társalgó felek, hogy a férfi még nem mutatkozott be, igen, ő Benedict Arnold. És mennyit számít a casting! Rod Hallett (OMG, tényleg, azért volt annyira ismerős! Ő játszotta Richard Richet a Tudorokban!) nem túl magas, nem túl testes, a nőként magasnak számító Claire egyenrangúnak tűnik vele, ahogyan kezet csókol neki. (18. században járunk, ez akkor, ott rendben van).
A kamerabeállítás, Claire arca – a mindig hibátlanul játszó Caitriona Balfe-nak ebben az epizódban különösképpen magával ragadó volt minden apró arcrezzenése –, és úgy az egész szituáció megint azt a libabőrös érzést adja, mint amikor Claire annak idején belépett a versailles-i bálterembe.
Ennél közelebb nehéz lenne hozni a milyen lehet(ne) időutazó lenni érzését a nézőkhöz.
Ráadásul szemtanúi lehetünk egy nagyon izgalmas filmes trükknek (ami még nem is olyan feltűnő, és egyáltalán nem is szájbarágós, mint például a Mediciek sorozat második évadában, amikor a Sean Bean által játszott karakter, hogy a néző biztosan tudja, hogy ő fontos [negatív] karakter lesz, máskülönben nezeten magyarázható okból, de a Signoria többi tagjáétól feltűnően eltérő ruhát visel). Azt a könyvbeli megoldásból is érzékelhetjük, hogy az alkotói szándék szerint a történetnek ezen a pontján mi nézők szimpatikus karakternek kell, hogy találjuk Arnoldot. Egy decens úriember, akivel Claire szakmai kérdésekben és általános filozófiai témákban is érdekes társalgást folytathat. A zubbonya nélkül látjuk, s bár ez ma már a közbeszédből egyre inkább kikopó kifejezés, de az ingujjban mutatkozás közvetlenséget¹ jelet. (Ne feledjük, a klasszikus európai öltözködési hagyományban a férfiing fehérneműnek számít!)
Benedict Arnold gyalog érkezik Claire-ék sátrához, oldalán a kis dobozkával, és majd így is távozik, méghozzá úgy, hogy egy kicsit emelkedik a terület, így jobban előrehajol ahhoz, hogy előrelépjen. Ez a pasas nem egy öntelt seggfej, nem egy túl nagy, túl sok, túl intenzív, túl energikus Nagy Medve, mint a Washinton kémei Arnoldja. Hanem egy rendes, szolid fickó, akinek személyes tragédiája tényleg tragédia (a nézőből is szomorú érzéseket kiváltó történet valami értékes dolog elveszejtése felett) lesz. Erre erősít rá az a képsor is, miközben Claire elmeséli Jamie-nek, ki ez a fickó, és mit tudni róla, ahogyan a férfi még mindig zubbony nélkül, még mindig átengedve a magát a talaj girbegurbaság miatti kissé egyenetlen, esendő járásnak, üdvözli a katonákat, akik szemmel láthatóan kedvelik. Nemhogy majd leszünk szomorúak,
én már most szomorkodom, ennek a szimpatikus férfinek az eljövendő személyes tragédiáján.
Akik jelenleg még nem ismerik, és nem is szeretnének utánajárni annak, hogy miért hírhedt Benedict Arnold, Claire elbeszéléséből most még csak annyit tudhatnak meg, hogy ez a fickó nagy hazafi volt a Függetlenségi Háború elején, az amerikai ügy igaz és lelkes támogatója, egy ponton azonban átáll majd a britek oldalára, de ez valahogy – legalább is Claire összeköti a két mozzanatot – mégiscsak összefügg azzal, hogy végül az amerikaiak nyernek.
És itt jön újra az időutazók tudásának morális dilemmája. Jamie kérdezni, nem kellene-e erről szólni valakinek? Vagy esetleg megállítani Arnoldot? Claire nem tudja, nem úgy kell-e mindennek történnie, ahogyan történik, hogy az legyen a végeredmény, ami a végeredmény lesz.
Apropó végeredmény. Claire-nek Dennyvel is van egy kis beszélgetése, a hivatásukról, arról, hogy nem azt kellene számolni, hogy mennyi beteget veszítenek, hanem hogy mennyit mentenek meg. A fiatalember most kezdi érzékelni hivatásának súlyát, és persze, hogy megképződik a kérdés az okos kis buksijában, hogy van-e értelme mindennek.
Joey Phillips nagyon sokat ad hozzá jelenlétével a sorozathoz, bár szerintem összességében most minden új karakter nagyon jó.
Még a Daniel Morgant alakító Barry O’Connor is (aki kizárt, hogy ugyanaz a fickó, akit a Trónok harca legelején dezertálásért lefejezzenek, tök mindegy mit ír az imdb, de ez tuti nem az a színész), akire sokkal inkább igaz, hogy túl nagy, túl sok, túl intenzív, túl maszkulin (értsd, egyáltalán nem akarsz figyelmet szentelni rá, de nehéz elvonatkoztatni a látványról), és ebben az epizódban megtudjuk azt is, hogy Jamie sorstársa. Vagy ahogyan Jamie motyogja a jelenet közben Claire-nek, Morgan megérezhette a sorsközösséget kettejük között, bár konkrétan nem tud róla. Ugyanis a mesterlövészek vezetőjének is ugyanolyan szanaszétkorbácsolt a háta, mint Jamie-nek, de ellentétben hősünkkel, aki nagyon nem szerette, ahogy Dougal ezt mutogatta a felföldieknek, ez a fickó kérkedve mutatja a tábortűz körül összegyűlteknek, miközben arról is beszámol, hogy a kontinentális sereg visszafoglalta a Mount Defiance-t.
Eközben arra is magyarázatot kapunk, hogy miért is a régi nevet használták a sorozatban. Merthogy a britek nevezték át Mount Definace-nak. Na most én direkt megnéztem, hogy Dr Thacher, a ticonderogai patrióta orvos, akinek naplója az egyik legfontosabb eredeti forrás ebből az időből és… nos, igen, valóban, többet említi a régi, mint az új nevén. Sorry, my bad. Amikor olvastam a naplót, nem szenteltem rá figyelmet, hogy ennek bármi jelentősége lehet.
Mindenesetre érkezik 1777. október hetedikének hajnala, a kisdobos kidobolja a reggeli ébresztőt, kezdődhet a második saratogai csata. A kontinentális sereg mesterlövészei áldásos, vagy hát, mivel mégiscsak a gyilkosság egy formája, áldatlan tevékenységének köszönhetően hullanak a britek. Itt van Jamie-ék mögött Benedict Arnold is, lóháton, és alig várja, hogy aktivizálhassa magát. Észreveszi az ellenoldalon Simon Frasert, parancsba adja, hogy le kell szedni. Morgan is rábólint, annak ellenére, hogy tiszteli a híres skótot. De hát ugyebár háború van, vagy mifene.
Jamie-t csak nem viszi rá a lélek, hogy megtegye, így az utolsó pillanatba kicsit félrerántva a puskáját céloz, és hopp, hát nem pont William kalapját találja el? Haver, csak pár centin múlott, hogy nem lőtted le a saját fiadat!
Na de nincs idő ezen morfondírozni, mert egy másik lövész eltalálja a brigadérost, s távolról, kb Jamie szemszögéből látjuk, hogy William milyen magabiztossággal kevert aggodalommal rendelkezik arról, hogy rajongott tábornokát elszállítsák az események sűrűjéből. Maguk a britek is visszavonulnak, így a rebellisek megrohamozzák az erődöt (vagy valamilyen erődszerűséget, nem feltétlenül Ticonderogát, ami amúgy nem is lenne történelmileg korrekt, ugyebár), s megint egy akciódús jelenetsornak lehetünk tanúi egy (fél)évadzáró során. (Joss Agnew volt az epizód rendezője, aki elég sok brit sorozatban rendezett elég sok epizódot, Waterloo Road, Poldark, Casualty, Mr Selfridge, stb) Van egy pillanat, mikor Jamie megijed, hogy Williamet szúrták le a szeme láttára, de a vöröskabátos fickó megfordul, és, bár lehet, hogy éppenséggel Williamnek hívták, de nem a mi Willie-nk volt. Ian is megjelenik harci sminkben, és egyszer megmenti nagybátyját.
Ekkor látja Jamie azt, amire az easter egg is utalt, a kenygelben maradt csizmával, amiből ömlik a vér, hogy Benedict Arnold megint megsebesült, ugyanarra a lábára, amire már korábban is. A tábornokot (vagyis hát most kicsit bizonytalan vagyok, azt tudom, hogy major general a rangja ekkor, de azt nem, hogy ennek mi a magyar megfelelője, altábornagy esetleg?)² később Claire ápolja, ls közben hallgatja, ahogyan a férfi kiönti minden keserűségét. Hogy vajon emlékezni fognak-e rá? A tetteire? (Emlékezni fognak, mondja Claire. De mi tudjuk, hogy van egy aprócska disszonania a két ember mondata között.) Arnold úgy érzi, hogy megfosztják a dicsőségtől, mert Gates nagyi (akarom mondani Gates tábornok) biztos ki fogja hagyni megint a jelentésből. Claire-nek ugyebár rengeteg kérdése volt ezzel az emberrel kapcsolatban korábban, ezzel a kis monológgal talán most választ kapott egynémelyre.(Csak csendben mondom, Claire, hogy a fickó lábát kellene ápolni, mihamarabb rendbehozni, talán akkor nem bicegne később a saját vesztébe.) Fegyverletétel lesz brit részről. A feltételek számbavétele és a dokumentáció megszerkesztése, valamint aláírása még eltart pár napig.
Van benne egy olyan kitétel, hogy a brit tisztek, akik most részt vettek, nem harcolhatnak többé itt (haha, majd hiszem, ha látom), ami megnyugtató Jamie-ék számára, főleg a nap eseményei után, hogy William így kikerül az életveszélyből.
Este egy idegen érkezik a Fraser-sátorhoz, s csak mikor belép, derül ki, hogy fehér zászló alatt érkező brit tiszt. Simon Fraser szeretné látni a rokont még utoljára az életben. Jamie-ék mennek is a másik táborba. (Ez az ide-oda járkálás a két tábor között teljesen korrekt, nem szokatlan jelenség. A lényeg, hogy tartsák be a hadiviselés szabályait, és mondjuk tiszt ne lépjen át az ellenség területére civil ruhában, mert az ugye automatikusan kémkedést jelent. Ez most egy easter egg a részemről a szezon második felére nézve.)
Míg Jamie és Simon búcsúzkodnak, Claire odakint a sátor előtt összefut Williammel. Később, amikor Jamie már a sátrat rendezi, hogy a skót tradíciók szerint a lélek távozhasson, Claire oda is súgja neki, hogy itt van a fiatalember, aki épp arról tájékoztatja egy feljebbvalóját, hogy azért nincs kalap a fején, mert valami kurafi („whoreson”) lelőtte róla csata közben. Jamie ekkor fogja magát, és odamegy a fiához, átadja neki a saját kalapját, jelzi, hogy ő volt az a bizonyos kurafi, s hogy úgy véli, hogy ezzel adósa neki.
Később Claire-nek elmondja, hogy azért tette, mert eddig életében kétszer lőtt rá a fiára, első alkalommal ugyebár amikor kilőtte mögüle a fenyegetőző akkori Ellesmere grófját, s attól tart, ha harmadszorra is így találkoznak, már nem lesz ekkora szerencséje.
Szóval egyszer az életben szeretett volna a fiával, mint férfi a férfival szemben állni. Apropó William, Simon Fraser kezdeményezte előléptetését, s most kapta meg. Kapitány lett.
Újra a patrióta táborban megjelenik Gates nagyi, és mondja, hogy van a briteknek egy különös feltétele a fegyverletétel kapcsán: haza kellene vinni Simon Fraser holttestét. (Haha, most milyen jól idepasszol az a Washinton kémei epizód, mikor Robert Rogers a hordóban pácolt és hazaszállításra váró halott tisztet vizsgálja!) Jamie természetesen beleegyezik.
Irány tehát Skócia.
Ian is velük tart majd, de Rollo nem, így őrá Rachel fog vigyázni. Ez az epizód az, ahol elkezdődik a melodramatikus szenvelgés Ian és Rachel között, hogy jajj, nem szabad, mert veszélyes, még a végén belehalhat abba, hogy. (Ian persze nem mondja el.) Merthogy mibe is? Erre akkor kapunk közvetett választ, mikor Rollo felismeri a valahogyan ide keveredő Archi Bugot, és vica versa, és az öregember is most már jól megjegyzi magának a fiatal lányt, aki szemmel láthatóan nagyon fontos Iannak, ha rábízta a kutyáját.
Hőseink pedig már a hajón vannak. Elmaradhatatlan egy vicces, szeretetteljesen élcelődő jelenet jamie tengeri betegségéről. De a végén már Skócia partjainál járnak.
Négy évad kellett hozzá, de visszatértek.
__________________
JEGYZETEK
¹Gondoljunk csak bele, hogy a magyar Ünnepi Könyvhét alapötlete is innen származik, hogy az olvasó az ingujjban mutatkozó íróval is találkozhasson, azaz legyen egy irodalmi-könyves esemény, amelyre a polgári-közeposztálybeli réteg életében szokásoshoz képest közvetlenebb kommunikáció jellemző szerző és olvasó (kulturális terméket vásárló fogyasztó) között. Ugyanakkor napjainkbn részben ez jelenti ennek a programtípusnak a válságát is, a mai öltözködési-viselkedési normák felől nézve több szempontból is értelmét vesztette ez az ingurra vetkőzős mmegközelítés.
² Had- és hajózástörténeti, valamint filmes szakkifejezéseket már egyáltalán nem látom értelmet magyar nyelven is megtanulni, úgysem magyar nyelvi környezetben használom őket rendszeresen. (Amikor például pár éve Franzobel Der Floss der Medusa és Sten Nadolny Entdeckung der Langsamkeit című regényét olvastam, a hajózással kapcsolatos német szavaknak már eleve nem a magyar, hanem az angol jelentését néztem a szótárban meg. Arról a keserűségről, amit írásos szövegekkel foglalkozó szakemberként amiatt érzek, hogy bár én életem első 39 évében hűséges voltam hozzá, de a magyar nyelv elárult engem, máshol többször is írtam, most ezt itt nem fejtegetem.)