Amint az várható volt, a hetedik szezon kilencedik epizódját teljességgel Lallybroch környékén töltöttük, legyen szó akár a 18., akár a 20. századról. Utóbbit azon nyomban rendezzük is le, hiszen nem láttunk mást belőle, minthogy Bree hazavezet a kövektől, ezeket a képsorokat pedig már jó ideje ismerjük (a tavaly nyáron közreadott kis ízelítőbem is látható volt). Masrészről azonban az az izgalmas helyzet állt elő, hogy
az epizód két külön idősíkban játszódott, noha a 18. századon belül maradva.
Épp véget ér Simon Fraser temetése, miközben Jamie narrációját, pontosabban legutóbbi, Bree-nek írt levele tartalmát halljuk. A főcím után (zene változatlan, képsorok részben újak) ők hárman, Jamie, Claire és Ifjú Ian megérkeznek Lallybrochba. Végre találkozunk új Jennynkkel, kicsit furcsa még, mert Laura Donnelly annyira mély nyomot hagyott a sorozaton, ám szerintem minden okunk megvan bizakodni Kristin Atherton játékában. Itt van minden (?) testvér, egyikük, Michael (Angus Miller), aki párizsi borkereskedő, épp megözvegyült. Szemmel láthatóan azonban ez a kisebb ok a szomorkodásra, a nagyobb szívfájdalom, hogy apuka Ian sincs jól. Igazából már azóta, hogy régesrég a Tolboothban raboskodott egy kis ideig, de utóbbi időben sokat romlott az állapota. Jenny írt is erről, de ezek szerint már azután érkezhetett meg a levél Fraser's Ridge-re, hogy hőseink eljöttek onnan. Ian szokásos életvidám módján mondja a hazatérőknek, hogy lehet, hogy holnap itt a vég, de lehet, hogy még akár egy évnél tovább is elélhet. Claire tudja, hogy sógora TBC-s (régi nevén consumption, amelyre magyarban én legszívesebben a senyvedés szót használnám, de nem néztem még soha utána, valóban ezt használták-e rá régi szövegekben). 20. század közepén, ha időben avatkoznak közbe, van erre megfelelő kezelési mód, de a 18. században és ennyire előrehaladott állapotban Claire már nem igazan tud mit tenni.
 |
| Laoghaire (Nell Hudson) egyike azon régről ismert Outlander karaktereknek, akik a hetedik évad kilencedik epizódjában is felbukkannak |
Miközben a legifjabb lallybrochi nemzedék tagjai Ifjú Iant bökködnék, meg simogatnák radikálisan eltérő megjelenése miatt, Michael büszkén mesél arról, hogy hamarosan három kereskedőháza is lesz Párizsban, és nem mellesleg megjegyzi azt is, hogy olyasmi, ami az amerikai gyarmatokon történik, nem történhetne meg Franciaországban. Ez sarkallja később arra Claire-t, hogy végre a lallybrochi rokonoknak is elmondja, kicsoda is ő valójában, és figyelmeztesse Michaelt, hogy ne maradjon 1788-nál tovább Párizsban.
Claire tette rímel arra, ami Jamie-t is foglakoztatja Simon Fraser temetése óta, hogy bár már nem Lallybrochot érzi otthonának, ennek ellenére, vagy épp ezért a rendezetlen ügyeit rendeznie kell, mkelőtt visszatéra függetlenedő Újvilágba. Ezt elsősorban Laoghaire-re érti, s meg is látogatja, én pedig nagyon szerettem volna, ha egy mozzanat mindenképp belekerül a tévés változatba is, és valahogy meg is kaptam, amit vártam.
Az olyan jellegű történetek, mint az Outlander is, hajlamosak egyes karaktereknek csak a negativ oldalát mutatni, pontosabban azt, ami konfrontálódik a hőssel, így sok néző számára az illető automatikusan negatív karakterré válik.¹ Néztem ezt a hosszú párbeszédet Jamie és Laoghaire között, és próbáltam elképzelni, hogy mindez egy olyan történet része, melynek az asszony a főszereplője. Van abban valami nehezen emészthető, ahogy ennyi év után is azon kattog, hogy tizenhat évesen félreértette Jamie gesztusát, de közben ott settenkedik a háttérben az is, hogy ennyi sok év után egyre csak nehezebb szembenézni azzal a kérdéssel, vajon mennyiben múlt saját magán, hogy jamiefrasertelenitse az életét. Ráadásul amyagilag is függ tőle, ami méginkább bonyolítja a helyzetét.
Amikor a könyvben olvastam ezt a találkozást, sokkal karcosabb, élesebb jelenetként képződött még képzeletemben. Egyrészt a férfi, Joey Boswell Murrey (Sandy Jack), akivel együtt él (de a Jamie-vel kötött mondjuk úgy eltartási szerződése miatt nem házasodhat vele össze) számomra valahogy szerencsétlenebb fizikumúnak hatott (próbálom kerülni a nyomorék kifejezèst), és Jamie-nek eszébe sem jutott, hogy ez az illető bárkinek a társaként létezhet, éppen ezért elemibb erővel hatott, ahogyan a hősünk által földre terített férfit védelmezőn szoritja magához Laoghaire. Asszony, te ezzel álltál össze? Igen, mert neki szüksége van rám. Valakinek végre szüksége van rám.
A tévés változatban tompábbnak hatott a jelenetsor, bár a lényeget hozta, és lehetett tovább görgetni, többek között azáltal is, hogy később Claire és Jamie a want es a need közti különbségről beszélget.
Azt hiszem, az a legkellemetlenebb és legmegterhelőbb Jamie és Laoghaire párbeszédében, hogy olyannyira félreértéseken es egymás mellett elbeszéléseken nyugszik a viszonyuk, nem volt soha valódi az interakció kettejük között, annak ellenére, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást, s házasok is voltak, hogy szavaik most már celofánba cdomagolva csücsülnek egymás mellett elég nagy tàvolságban ahhoz, hogy úgy lépjenek interakcióba, hogy valójában nem lépnek interakcióba. Ezért is tűnhet úgy, figyelve a jelenetet, hogy teljesen felesleges megpróbálni bármit is kibeszélni, most már ténylef, teljeséggel minek, miközben a jelenet, amely ezt a helyzetet a néző elé teszi, persze egyáltalán nem felesleges.
Szóval Claire is úgy érzi, van itt egy befejezetlen ügye a lallybrochiakkal, s ez vezet oda, hogy elmondja, hogy 1918-ban született. Míg a többiek ezt emésztik, kopognak az ajtón, Jamie megy kinyitni azt. Joant, Laghoaire kisebbik lányát lájuk a lepcső tetején állni, ám a jelenetsor úgy lett megoldva, hogy a nézők közül azok, akik nem tudják, mi Rogerék időutazásában a bibi, könnyen hihessék azt, hogy őneki nyit apósa ajtót.
Merthogy Roger is épp ekkor kopogtat ugyanazon az ajtón, de egy számára idegen személy nyitja azt ki.
Szóval Roger és Buck sikeresen átestek a köveken, és megállapodnak, hogy egyszerűbb, ha különválva keresik Jemet. Roger ugyanis felvitte a kövekhez a fiàt és jól az eszébe vésette, hogy ne futkározzanak itt Mandyvel, nehogy véletlenül átszaladjanak egy másik időbe. Következésképp Jem ismeri az utat hazafelé Lallybrochba. Tehát ha el tud szabadulni elrablójától, nagy az esély, hogy arra szalad. Így aztan Buck Invernessbe, Roger hazafele indul.
Amikor bekopog, egy idegen férfi nyit ajtót, akit Roger azonnal Mr Murreynek szólít (és egyszerre leesik neki, hogy nem jó időben jár), de a másik kijavitja, ő itt kérem Brian Fraser(Andrew Whipp). Roger egyébként végignarrálja saját jeleneteit, így tudhatjuk, hogy mi jár a fejében, hogyan rakja helyére a váratlan információkat, amelyekről épp értesül. Hebeg-habog arról, hogy elkeveredett a fia, Apu Fraser behivja, ételt és szállást ad neki. Odabent aztán a fiatal Jenny is előkerül, s érdekes ahogy mint apja előtt, s mint ahogyan látjuk majd másnap, az öreg Murrey (Adam McNamara) előtt is egyértelmű volt, hogy a lány mennyire odavan Ianért. Ez szép összjáték, ahogyan a készitők ezt párhuzamosan futtatják amellett, ahogy négy évtizeddel később azzal küszködik az asszony, hogy férjét bármelyik nap elvesztheti.
Mivel Roger azt is megtudja, hogy Jamie épp Franciaországban van, így 1739-40-re saccolja az évet, ahol jár. Másnap, mikor a többi lallybrochiakkal (béresek, napszamosok, munkások, akármik) találkozik, mondják is, hogy igen, valóban, beszélnek az emberek egy feary manről (tündéremberről, nem idevalósiról), aki furcsa rövid szabású kabátot visel, meg minden más is olyan furcsa rajta, és azt mondogatja, nem jó helyen van. Rogerben feléled a remény, hogy akkor Jemék is ebbe az időbe érkeztek, és a furcsa fickó Rob Cameron lesz. (Ó, Roger ha tudnád! Ajjaj, alig várom, hogy lássam a jelenetet. Itt egy kis spoileres utalás az egyik Gabaldon kisregényről szóló bejegyzésemben) Ekkor érkezik Jenny azzal a hírrel, hogy Buck rosszul lett. Orvosuk nincs, de egy füvesasszony él itt a környéken (hadd találjam ki, egy vöröshajú, megszállott skót nacionalista), talán ő segithet.
Ezzel egy időben az idős Jenny nem tudja hogy kérjen bocsánatot Claire-től, amiért ő erőltette annak idején Jamie és Laoghaire házasságát, mert azt hiszi, ez tartja vissza sógornőjét attól, hogy segitsen Ianen. Claire pedig van annyira tapasztalt orvos, hogy ismeri és érti a hozzatartozók effaita viselkedését. Érdekes metafikciós jellegű (a történet világából kiszóló, ugyanakkor magára a történetre reflektáló) megjegyzés, ahogy Claire mondja, hogy csodát nem tud tenni. Bizony, bizoy , az Outlanderben egyetlen egy természetfeletti, mágikus történetelem van, ez maga az időutszás, minden más a realizmus talaján mozog.
Laoghaire ügye egyébként, hála Joannak, aki képes normálisan beszélni pótapucijával, rendeződni látszik. A lány apáca szeretne lenni, az a szerződés pedig csak gubancot okoz, minden téren, noha amnak idején Jamie nyilván jót akart. Így aztán a csodák csodájára még mindig életben lévő Ned Gowannel (nem, nem találkozunk Bill Patersonnal, csak emlegetik a karaktert, de nem jelenik meg) csináltat egy kiegészítést, amely szerint Laoghaire megtarthatja a házat és a földet, amin él és gazdálkodik úgy is, ha férjhez megy (csupán a férj nem örökölheti az ingatlant utána), sőt kap két szép nagy aranygolyót is.
Igy telnek a napok Lallybrochban, mikor Claire levelet kap Lord Johntól. Henry, az unokaöccse súlyosan megsérült a harcokban, senki nem vállalja a golyó kioperálását, ami pedig fontos lenne, hogy hazaszállítható állapotba kerüljön, szóval tessék Claire-nek jönni Philadelphiába. Na jó, de hát mi lesz így Iannel? Megint Jenny az, aki gyorsan és határozottan képes döntést hozni, s azt mondja, tessék csak Claire-nek elutaznia, ha tényleg meg tudja azt a valakit menteni. Ugyanígy Ifjú Iant is meggyőzi, hogy ne elbocsátó szép üzenetet küldjön Rachelnek, hogy ne várjon rá, meet nem tudni mikor tér vissza, hanem utazzon ő is Amerikába. Az apja is ezt szeretné, hogy a fia a saját életét élje. Amúgy Jennyék csináltattak egy kis sírt Ifjú Ian kislányának, ezt látjuk az epizód eleji easter eggben js, ahogyan Jemmie megpróbálja lathatóvá tenni a feliratot.
Claire és Ifjú Ian tehát elindulnak, miközben mi odakapcsolumk egy, a sorozat kezdete óta nem áátott helyszínre, ahol Roger segíti a falfehér Buckot előre. Az ismerős főtér - itt volt például annak idején az a kisfiú kalodába zárva, akit Jamie szabadít ki Claire kérlelésére - ismerős házának ajtaján kopogtat Roger, és tádám,
Geillis Duncan nyit ajtót.
Rogernek kiakad az eztnemhiszemel mérője, de hogy miként fog anya ès fia, valamint kései leszármazottjuk boldogulni egymással, arról majd csak a következő epizódból tudhatunk meg többet.
Mindazonáltal, itt jutunk el arra a pontra, ahol veszélyesen kezdünk közel kerülni minden időutazós történet elkerülhetetlen logikai összeomlásához, de nem baj, mert valószînűleg ez egyben a legizgalmasabb stádiuma is az effajta történetmesélésnek.
JEGYZETEK
¹Egyik legjobb példa erre a The Last Kingdom utolsó évadában, mikor Edward, a király konfrontálodik Uhtreddel, és mindenki mással, gyakorlatilag az egész szereplőgárdával, aki kiáll Uhtred mellett. Az egész sorozat arról szól, hogy Uhtred a főhős vissza szeretné szerezni jussát, Bebbanburgot, és most egy karnyújtásnyira vannak tőle, most aztán tenyleg, igazán, tutira, hiszen már csak két rész van hátra ekkor a sorozatból, ráadásul ezzel Edward is megoldhatná egy égető politikai problémáját, de ő hosszú ideig hajthatatlan, nem akar rábólintani az akcióra, mert az ő perspektívájából másként áll ösze a kép, s benne nincs meg az az érzelmi viszonyulás, ami a nézőben (a nézők jelentős részében) igen, hogy drukkol Uhtrednek, hogy végre visszaszerezze birtokát. Így aztán a nézők szemében Edward nem először és nem is utoljára, emiatt átkerül s negatív rubrikába.