OMG! OMG OMG !
Charlie is back!
Elnézést, de valahogyan érzékeltetni kellett azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy mi fog következni a cold openben. Mint ahogyan a szezon első epizódja kapcsán is emlegettem már gyanúmat hogy megidéződik majd még itt Flora MacDonald történelmi személye (annak fényében persze ez nem meglepő, hogy a könyvsorozat 6. kötetében is szerepel), s ahogyan az epizódot megelőző napokban a közösségi médiás felületeken az ő színre lépésére tett konkrét utalásokba is bele lehetett botlani, alapvetően nem okozhatott meglepetést, hogy megint egy flashbackkel indítottunk.
Ám ahogyan megjelent a felirat, hogy 1746 júniusa, azon nyomban tudtam, hogy ez nem akármilyen múltidézés lesz, hanem azt a bizonyos legendás történetet fogják megjeleníteni nekünk: Csinos Csárli női ruhában menekülését „Skye szigetére a tengeren át”, ahogyan a sorozat főcímdalában is éneklik. Merthogy az eredeti dal erről a híres-neves pillanatról szól.
 |
| Lord John és Jamie védik a nyomdászt és a sajtószabadságot az Outlander 6. évad 5. epizódjában |
Nagyon szépen és okosan lett megcsinálva a jelenetsor - tipikusan a híres történelmi szituációk filmes megjelenítése láttán érzett libabőrös érzéses módon -, hiszen a szándékosan erős szürke filterrel módosított képeken először egy pár férficsizmát, majd egy női szoknyát, majd kicsivel később még egy női szoknyát látunk a sarat taposni a vízpart közelében. A második szoknya megáll, és valaki fáradtan kéri, tessék megállni a többieknek is. A másik, előbbre tartó szoknya tulajdonosa megfordul, és uramnak („sire”) nevezi a panaszkodót. És akkor vált a kamera a női ruhába öltöztetett Csárlinkra. Mivel egy nagyon is határozott, jól megrajzolt karakter volt a sorozat 2. évadában (és Andrew Gower játékát nem lehet elégszer dicsérni), így nem meglepő, hogy most is nyafogni, panaszkodni látjuk, hogy hogyan lehet ebben a ruhában meg a főkötőben (gyakorlatilag a korabeli mindennapos női öltözékben) létezni. Ám az is jellegzetesen az Outlander Csinos Csárlija, hogy egy határozottabban kifejtett racionális érvvel szemben meghunyászkodik. Ó, és a zene is mennyire isteni!
Szóval Flora Macdonald viszi az ő ír származású Bettyjét, egy nagyon ügyes szövőnőjét a csónakhoz, mert gyászruhát kell készítenie. Az őr végül nem fog gyanút, és a kis csónak elindulhat történelmi útjára. A főcím alatt (amelyben most teljesen gael nyelven énekli a férfi hang a dalt) látjuk, ahogyan kis hajónk előbb még a hajnali szürkületben, majd virradat után is, a verőfényes napsütésben siklik a vízen a vadregényes környezetben.
A főcím végi easter eggben a Join or Die mottójú híres függetlenségi háborús zászlót látjuk.
Egy másik közkedvelt karakter- hát lehet őt nem kedvelni? - is visszatér az epizódban: Lord John néz maga elé gondterhelten, mikor a kormányzónál ücsörög, és hallja, ahogy a másik felolvassa Jamie lemondását. A hivatalnok aggódik, ez nem jelenti-e azt, hogy Fraser uraság a lázadókkal kokettál, ó, nem, Lord John biztosítja róla a fickót, hogy barátja lojális fajta.
Nos, ennek ellentmond, hogy Jamie épp egy Cornelius Harnett (James Weber Brown) nevű fickóval készül találkozni, akinek neve – mivel a függetlenségi háború kapcsán én a New York környéki eseményeket ismerem jobban – elsőre nem mond semmit, de utánajárva kiderül, hogy igen, ő az észak-karolinai kiemelkedő figurája a Sons of Liberty társaságnak. Nem tudom, mennyire lehet bízni a fickóban, mert szerintem nem egyszerűen túl hangosan élteti a királyt a kocsmában figyelemelterelés végett, hanem kimondottan gyanúra okot adóan feltűnően. Legalább is, ha Robert Townsend lenne itt a kocsmáros, tuti távozásra szólítaná fel, pont azért, mert ez már túl gyanús, amit csinál. No de ez a sorozat az Outlander és nem a Washington kémei, ennyi meg amúgy is belefér. Jamie-nek tehát lehetősége van beszélni a kocsmában ezzel a fickóval, mielőtt még meghívást kap egy Sons of Liberty gyűlésre.
Jamie távoztában aztán érdekes jelenségre lesz figyelmes a kandalló feletti pulton: egy befőttesüvegben el nem téveszthetően kivehető egy konzervált testrész, a címke pedig annyit mond, hogy ezek itten bizony Stephen Bonnet tökei. Okkkkké, néz maga elé Jamie (adjon már valaki ennek a pasasnak egy valódi vígjátéki szerepet! Olyat, amelyben hagyják érvényesülni az ezirányú képességeit, és nem a megjelenésétől várják az alkotók és befektetők a profitot), majd távozik.
Flora Macdonald érkezése a városba az elbeszélés több rétegében is fontos. Egyrészt megint egy valódi történelmi pillanat fikcióba emeléséről van szó. Aztán ott van a személyes ismeretség, s hogy Claire előzetesen még viccelődik is Jamie-vel, hogy úgy tűnik, bejön neki az asszonyság, majd aztán kiderül, hogy az ismeretségük még arra az életkorra tehető, mikor a fiúk rugdalni szokták a lányokat és hajat huzigálni, nem egy későbbi, már hormonok által formált időszakra.
Aztán itt van eme történelmi figura kulturális emlékezetben elfoglalt helye. Mivel ugye hősnőnk 20. századból érkezik, tudja, hogy Flora MacDonald neve fennmarad, de ugyebár, ahogyan az lenni szokott, meglehetősen módosult, kommercializálódott formában, például teásdobozok oldalára pingálva.
És persze ne feledjük a történetnek azt a rétegét sem, hogy miért érkezik a híresség Amerikába és ez miként hat hőseink életére: Flora ugyanis a béke mellett szónokol majd, a békés együttélés, a problémák békés megoldásáról és Jamie érti jól, hogy a skótok, aki Cullodennél lelkesen vesztükbe rohantak (és túlélték) most már óvatosak, nem akarják még egyszer megégetni magukat. A beszélgetés Claire és Jamie között rezonál Lord John jelenetére, hiszen Jamie arról is beszél, hogy tudja, hogy lassan eljön az idő, mikor a hűségesküjét meg kell szegnie.
A Ridge-en is zajlik közben az élet. Roger az özvegy házát javítja, és énekelget valamit, ami gyanúsan huszadik századi, de a nő nagyon lelkesen állítja, hogy hallott már ilyesmit odahaza Skóciában. (Végül is miért ne lehetne, hogy valami ősi népdal elemeit használták fel a popslágerhez). Közben Bree járja a folyópartot Marsali, Lizzie és Malva kíséretében, mert malmot akar építeni, aminek segítségével aztán majd valahogy – ezt még ő sem tudja, hogy miként – vezetékes vizet juttatnak a Ridge minden lakójához. Eközben érdekes táborhely maradványait találják meg: itt bizony emberi ujjakat égettek el. Marsali tudja, hogy ez mágia, eléggé sejthető, hogy valami pasifogó ügyeskedés, és ő az, aki az özvegy nevét kiejti, de szerintem Lizzie és Malva gyanúsabbak. Előbbi rosszul lesz, mert megint maláriás (később az ikerpár ápolja nagy lelkesedéssel). A levágott ujjak rejtélye az epizód végére oldódik meg, naná, hogy Malva volt az, aki egy kunyhóban rothadó hullát marcangol emiatt.
De a kérdés, hogy vajon nem került-e túl közel Roger az özvegyhez, az egyik fontos problémája az epizódnak. Bree nem maga miatt aggódik (ezt később el is mondja, s ezzel egy időben bejelenti, hogy hamarosan bővül a kis család), hanem az özvegynek nem szabadna ennyit mutatkoznia egy készséges, de családos fiatalemberrel, mert így a facér férfiak el fogják kerülni, márpedig ebben a világban egy fiatal özvegynek minél hamarabb férjre van szüksége. (Ezt elfogadom én is, hogy a technológia fejlettsége ezen fokán, mikor még racionális, praktikus okokból vált külön férfi és női munkavégzés, erre szükség volt. Ahogy Jocastának is egy férfi „képviselőre” ügyei intézésében – legalább is a regény szerint, a sorozat ugyebár itt eléggé nagy katyvasz lett). Roger maga is érzékeli a problémát, mikor az asszonyka terített asztallal várja, és a családfő helyére ülteti. No meg azért is tudja, hogy valamit tennie kell, mert a kis bajkeverő Malva itt is bekavar, miután Roger rajtakapja a templomban egy fickóval. A lány azonnal alkalmazza a legjobb védekezés a támadás elvet, és megfenyegeti Rogert, hogy elterjeszti a pletykát, hogy látta csókolózni az özveggyel, és tudja, hogy bármi is az igazság, neki fognak majd hinni az emberek.
Na de visszatérve a városba, vagy ki tudja hova, mert nekem olyan bizonytalan most a helyszínérzetem, hogy akkor most Jocastánál vagyunk, az ő városi házában, aminek van parkja, vagy micsoda, mindenesetre érkezik a nép a találkozóra. Itt van Lord John és MacDonald őrnagy is, a hirtelen egy négyzetméterre eső MacDonaldok magas számát ki is beszélik, Flora, maga is e nevet viselő család sarja egy MacDonaldhoz ment férjhez. A tipikusan egymondatos szerepes színész ezek után mondja: természetesen, ők egy másik ága a családnak. (És akkor még dobjuk rá egy lapáttal azáltal, hogy a Florát alakító színésznőt Shauna MacDonaldnak, hívják, és karrierje során nem az első alkalom, hogy egy névrokont alakít).
Flora örül a találkozásnak Claire-rel, hallotta hírét a színházi operációjának. Az erre az egy megjegyzésre továbbiakban felfűzött jelenetek Jocasta apró rosszullétével kezdődnek. A két asszony kikíséri a házigazdát a kis kerti pavilonba, ahol Claire pipából szívható gyógynövényétől egész laza hangulatba kerülnek (nyilván a 21. századi néző azonnal a füvezésre asszociál, és hogy asszonyságaink kissé be vannak állva). Koccintani kellene valaki vagy valamire. Flora elárulja, hogy magát Csárlit nem kedvelte, csak az Ügyért tette azt, amit tett. Pár szóval kibeszélik azt a másik, szintén valóban létező, pletykát is, hogy Flora és Csárli állítólag szexeltek a menekülés közben. Flora tudja, hogy sajnos az ő neve most már mindig is azzal a fickóval lesz összekötve. De nem akar tiszteletlennek tűnni Claire előtt, akinek ugyebár királyi főkkel is volt alkalma találkozni. Elsőre egy pillanatra meglepő, hogy XV. Lajosunkkal történt utolsó találkozása ugrik be az emlékei közt, ám másrészről érthető, hogy a közelmúltban szenvedett traumáját áttételesen ebben a másik, és feltehetőleg (óvatosan mondom ezeket a dolgokat, mert nyilván nem lehet az ilyet mércével mérni, csak a jelenet és a történetbeli tágabb kontextus logikája mondatja) könnyebben emészthető eseménysorba azokat a nemrég átélt pillanatokat, amelyeket nem akar a fejében „kicsomagolni”. A másik két asszonyság lassan visszasétál a vendégekhez, Claire hátramarad és előveszi az éteres készletét.
Lord John egyébként Williamről áradozik egy sort, hogy mindenhez IS ért, de későbbiekben természetesen Jamie indián ügynöki posztról történő lemondását beszélik meg egymás közt, vagyis beszélnék meg, mikor fut az egyik fekete szolgáló (akiről valamiért fontos volt kiemelni, hogy Marynek hívják és nemrég vesztette el édesanyját), hogy uraságok, tessék jönni, balhé van a városi nyomdánál. Mint kiderül, a Flora MacDonald érkeztére Jocasta által nyomtatott pamflet dühítette fel a radikális gyarmatiakat, Jamie és John egy-egy seprűvel védik az ártatlan nyomdászt (akire még rá is lőnek) és vele együtt a szólásszabadságot.
Mindezt végignézi az a morcos fickó, aki pár jelenettel előbb Cornelius Hackett társaságban volt látható a kocsmában, amiből sejthetjük, hogy később majd mi fog történni.
Jamie is kapott egy kicsit a kátrányból, este Claire ápolja a sebeit. (Fun fact: Caitriona Balfe várandós volt a forgatás alatt, ez az egyik jelenet, ahol szerintem feltűnőbb az ezzel járó változás, a pongyola, amit visel nem eltakarja, hanem épp kiemeli ezt, s innentől nem tudom kikapcsolni a fejemből, hogy jobban odafigyelek az emiatti speciális ruhaválasztásokra és kamerabeállításokra). Mit is mondtál? 1776. július 4? Hú, az de messze van még, gondolkozik el Jamie, arra is értve, hogy milyen soká fogják az emberek megérteni az ő viselkedésének, előbb-utóbb bekövetkező esküszegésének és a hozzá közel állókkal szembeni árulásának okát.
Mert ugyebár itt van Lord John. Akinek nem mondanak semmit. Legalább is az epizód első felében, mert amikor a városban újra összetalálkozván arról beszél Jamie-nek, hogy tudja, hol és mikor találkoznak a Sons of Liberty tagjai, és ráküldi majd a katonákat, Jamie kénytelen mégis beszélni arról, hogy egyrészt ő is a gyűlésre tart, és nem, nem azért, hogy leleplezze a lázadókat, hanem mert ő is az ügy oldalára áll. John persze félti hősünket, hisz mégiscsak a brit birodalommal kerül szembe megint, és ezzel magával Johnnal is, de utóbbi mit is tudna tenni ez ellen! Hát annyit mindenképp, hogy valahogyan késlelteti a katonák érkezését.
Mivel Lord John saját zenei motívumát kedvelem leginkább az összes karakteré közül, így érdeklődve hallgatom, ahogy az ismert dallam szomorúbbá és egyben (ha lehetséges ez az eredetihez képest) még epikusabbá válik.
Jamie érkezik tehát az esti gyűlésre, és megint a függetlenségi háború egyik fontos dilemmájával találja magát szemben: a szólásszabadság kérdésével. Ezt például a Washington kémei is kiválóan tematizálta az utolsó évadban, egyrészt a nyomdász, James Rivington életútja révén, másrészt George Washingtonnal találkoztakor, amikor a tábornok elmagyarázza, hogy miért nem bünteti meg a másikat, amiért Martháról otromba pamfletet tett közzé. De hasonló logikára épül az is, amikor John Adams elvállalta a bostoni mészárlásban résztvevő brit katonák ügyét, mondván, nekik ugyanúgy joguk van a védelemre, és arra, hogy ha kiderül, hogy inkább áldozatai, mint vétkesei az eseményeknek, akkor ártatlannak nyilváníttassanak. Mert erről (is) szól a jogállam, a törvény előtti egyenlőség, amiért a kolóniákon élő rebellisek is küzdenek. Ha azt a kérdést feszegetjük, hogy lehet-e forradalomnak is tekinteni ezt a háborút, ahogyan az angolban gyakran Revolutionary War formában is emlegetik, akkor számomra az egyik érv emellett, hogy az amerikai történelem e néhány éve, bő két évtizede, alatt olyan szinten beszélték át az emberek, olyan szinten a mindennapi közbeszéd része volt (és maradt is) a demokratikus és liberális alapelvekről szóló diskurzus, hogy az valóban minőségi változást hozott nem csak az ekkor születő ország társadalmában, de Európában is. (Ne feledjük, Lafayette-ék az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát nem kis mértékben a Függetlenségi Nyilatkozat szellemében fogalmazták meg!)
Mivel látták Jamie-t a nyomdászt védeni, így érkeztekor jelzik a többiek, hogy a gyűlésen nem kívánatos személy. Jamie viszont rámutat a lényegre: a nyomdász nem tett semmi rosszat, csak a munkáját végezte, és amúgy is, nem a szabadságról és az elidegeníthetetlen jogokról szól ez az egész? (Oké, Jamie nem ezt a kifejezést használta, bár Claire révén akár ismerhetné is ezt a szófordulatot.) Harnett nem hülye, szerencsére, így aztán Jamie maradhat, és később a katonák érkeztekor, mikor kedélyes billiárdozás közben magyarázza, hogy nincs itt semmi látnivaló, be is bizonyítja, hogy komolyan gondolja a részvételt a változásban.
Na mostan, kérem szépen, Jocasta és a követlen környezetébe tartozó emberek jeleneteivel nem igazán tudok mit kezdeni az epizód során. Mivel tényleg, de tényleg hibás döntésnek tartottam a közte és Murtagh között erőltetetten létrehozott szerelmi szálat, így nem tudok mit kezdeni azokkal a mondatokkal, mikor arra utal, hogy mennyire hiányzik neki a férfi, aki – hiába volt férjnél már lassan fél tucatszor- az ő igazi nagy szerelme volt. Jobban belegondolva egyébként, akkor is felesleges töltelékmondatok lennének ezek, ha nem lenne baj azzal a történetelemmel, amire építik. Aztán ugyancsak nem értem, miért kellett kiemelni, hogy a Mary nevű szolgáló édesanyja meghalt (ez a könyvsorozatban, az ötödik kötetben volt fontos mozzanat Jocasta esküvőjekor, azon túl, hogy esetleg a könyvolvasóknak akartak a forgatókönyvírók odakacsintani ezzel, nem igazán látom itt és most értelmét neki). Viszont megtudjuk, hogy Jocasta vett egy nyomdát Fergusnak, mert mikor a minap hozzá küldte Jamie, akkor erről beszélt a jómódú rokonnak. Igen, tudjuk, Jocasta bölcs asszony, arra is gondol, hogy egy új környezetben talán a kis újszülöttet is könnyebb lesz nevelni, mint abban a toxikus közegben, ahol most élnek a Ridge-en. Érthető az is, hogy Jocasta a békés együttélés mellett tette le a voksát és hogy ezért is szponzorálta Flora MacDonald útját.
Ami azonban megmenti Jocasta jeleneteit az epizódban, hogy Mary (aki talán a korszak szokásaihoz képest kissé meglepően közvetlenül kommunikál Jamie-vel, de sebaj) elmondja Jamie-nek, hogy az asszonyság szokott valami francia aranyról beszélni. (Egyébként ha ezt a mozzanatot rendesen kibontják és végigviszik későbbiekben a tévés változatban, akkor megint lesz egy ok ujjal mutogatnom, hogy lám tessék, már csak ezért is baromság volt Jocastát Murtagh-val átmenetileg összeboronálni.)
Még a fogadáson említi Flora, hogy történt egy sajnálatos eset, kirabolták, egy ékköve eltűnt a nyakláncáról (amelyet így is visel). Ez lehetne random, mellékes dolog is, de nem egy Outlander néző számára. Hah! Egy ékkő hiányzik! Akkor egy másik időutazó is van a városban!
És valóban, Claire és Jamie épp indulnának haza, amikor valaki valahol a Híd a Kwai folyón film híres dallamát fütyörészi. Claire felkapja a fejét, de azon nyomban el is hessegetné a dolgot. Mi azért látjuk, hogy a fütyörésző pasasra épp rázárják a rácsos ajtót a fogdában. Épp megfordulna, hogy láthassuk az arcát, amikor puff, hirtelen vége az epizódnak.