A magyar kulturális élet - vagyis az a nagyon vékony szelete a társadalomnak, amely akár alkotó, akár fogyasztói oldalról aktívan részt vesz ennek alakításában- szükségszerűen elitista. Ez pont abból a zárványszerűségéből ered, amit a két gondolatjel közé belesűrítettem. A zárványszerűség persze magában hordozza azt is, hogy ez a közeg igencsak toxikus is egyben.
Ennek pedig egyik legjellemzőbb megnyilvánulása, ahogyan a magas- és populáris kultúrát erőltetetten szét kívánja választani, és bárkit, aki ebben a játékban nem kíván részt venni, zsarnoki módon kívülállónak tekint ebből a közegből.
 |
Ezt a jelenséget legteljesebb formájában akkor tapasztaltam meg, amikor a slam poetry műfajának népszerűsége kapcsán bele-belekeveredtem vitákba, amelyek az én tudatos senkiföldjén állásomból nézve úgy tűnt mint két kakaskodó banda egymással balhézása, ahol a frusztrált kevésbé népszerű huszon-harmincas fiatalemberek kígyót-békát kiabálnak a népszerűekre, mig utóbbiak a saját, más jellegű kreatív piaci körülmények miatti frusztráltságukban nem bírják megállni, hogy harcias kiskakas módjára vissza ne vágjanak valami szintúgy triviális ostobasággal. Személyes tapasztalatom 2014-ből -egészen pontosan a 34. születésnapomon történt, azért emlékszem rá - , hogy Simon Márton azért balhézott Braun Barnával, mert túl nagy méretű volt egy tudósításhoz illesztett, őt ábrázoló kép. A sztori azért tipikus, mert annak a képnek a használata mellett én döntöttem rovatszerkesztőként én , épp azért, hogy egy valódi kínos botrányt elkerüljek. Ez volt ugyanis az a hírhedt "túl drága volt a bor" tudósítás, s az irodalmi élet személyes kapcsolatrendszereinek finom halójába vakon belegazoló zöldfülű egyetemista tudósító fiú pedig folyton valamiféle „a háttérben szolidan megbúvó és a sorára alázatosan váró szerelmes nőről” fantáziált a felolvasás kapcsán, s amelynek csak kb felét tudtam kigyomlálni, hogy az írás relatív értelmes maradjon. A szintén zöldfülű fotós lány pedig valamiért csupa olyan fotót küldött, amelyen az irodalmi élet egyik befolyásos programszervező nagyasszonya látható, az írott szöveg és kép összjátéka pedig olyan zavaros dolgokat hozott volna létre, amely minden érdekelt számára több, mint kínos lett volna, így kénytelen voltam az egyetlen használható képet (Simon Márton egyedül, nagytotálban) a szövegbe szerkeszteni. De mivel ugye én nem voltam része a kismacsó kiskakaskodásnak, hiába szolgáltam volna racionális magyarázattal, nagyon le lettem torkolva, hogy én csak maradjak ki a fiúk balhéjából.
Másik ikonikus megnyilvánulása annak, hogy ez a közeg mindig is képtelen volt mit kezdeni a tudatos senkiföldjén állásommal egy pár hónappal korábbi slam-vitaest tanulsága volt, amikor együtt ültem a ”kerekasztal” körül már korábban említett két illetővel, ezenkívül résztvevő volt még Kapelner Zsolt, Pion István, Tinkó Máté és Závada Péter. Amikor leesett, hogy itt, ha bele gebedek is, de amit mondok, az csakis az „elefántcsonttoronyban élő, lila ködben lebegő kékharisnya bölcsészlány” kontextusában fogják értelmezni, gyakorlatilag lemondtam arról, hogy bármi érdemlegesét is mondjak, s kvázi biodíszletként csücsültem végig a rendezvényt. Slusszpoén: azért Kocsis Katicának sikerült még így is a tudósításában olyan módon értelmezni az általam elmondottakat, amellyel nem tudok semmiféle közösséget vállalni.
Ám visszatérve a lényegre, hogy ha egyrészt „hagyományos irodalmárnak” definiálom magam, akkor miért foglalkozom olyan „alpári” dolgokkal mint a tévésorozatok? (Az alpárit nem én mondom, hanem az elitista logikából következik. A hagyományos pedig arra vonatkozik, hogy a szöveg az elsődleges területem így a folyamatosan a képi, illetve az audiovizuális kommunikáció e tolódó digitális világban, köszönöm szépen, én maradok annál, elsősorban szöveg formajában készítek tartalmat. )
És legfőképp miért foglalkozom ennyire kimerítően részletesen egy olyan sorozattal, mint a Outlander?
Hát hiszen azt csak kielégületlen, rossz házasságban elő elhanyagolt 50 feletti háziasszonyok imádják! Ők vannak oda attól, ha a természetellenes (egészségtelen?) mértékben felpumpált felsőtestű, rendszerint az ingét valahol elhagyó főhős olyanokat mond, hogy kétszáz év purgatórium is megéri, hogy olyan nőt, mint a főhősnő, tudhatott magáénak és a többi.
Nos, ez is olyan dolog, mint bármi más az életben, hogy vannak emberek, akik csak a csacska felszínt látják és boldogan elvannak az efelett érzett örömükben. Csakhogy én a történelmi fikció (fikciós múltreprezentáció) független kutatója vagyok, s ez a sorozat az időutazással motívumával és egyben egyes történelmi események esszenciájának kifejezetten kiváló megragadásával egy sor elméleti kérdést vet fel, amely egyrészt a második évad olyan történelmi mozzanataiba , mint a "Derby-i fekete péntek” vagy a cullodeni csata esetében, másrészt az amerikai függetlenségi háború előestéjének feszültségének kiváló megragadásában törnek felszínre.
Azáltal, hogy Claire (valamint később Brianna és Roger is) ismeri a 18. századi történelmet, egy sor morális probléma elé állítja a szereplőket. Például mit lehet tenni, ha A Nagybetűs Történelem nagy folyamatai megállíthatatlanok? (Mert hát azok, azért illik rá „A Nagybetűs Történelem” kifejezés.) Akkor legalább próbáljuk megvédeni legközvetlenebb hozzátartozóinkat a történelem viharában, nem igaz?
És valahol nem ez minden valamire való történelmi fikció kvinteszenciája?
Az egyén apró, hétköznapi, a személyes kapcsolatait érintő cselekedetei a történelem viharában.
És ha ez okosan, intelligensen van ábrázolva (márpedig, ha akadnak is benne néha csacska hibák, a történet e morális vetületének reprezentálásában soha nem bicsaklik meg ez az alkotás) , akkor nem mindegy milyen médium teszi ezt?