Roger indiánok fogságában, Murtagh a wilmingtoni börtönben, Jamie, Claire és Ian úton valamerre a koloniális Amerika erdőségeiben, Bree és Lord John Riverrun kényelmében. Gyors jelentés szanaszét szóródott hőseink helyzetéről az Outlander 4. évad 12. epizódja előtt.
Ezzel együtt már csak két rész van hátra a szezonból.
A mostani epizódban legelőször is megtudjuk, hogy Roger nem bírta eléggé jól a vesszőfutást ahhoz, hogy befogadják a törzsbe, továbbra is fogolyként bánnak vele. Aztán kapcsolunk Wilmingtonba, ahol Fergus a két VIP rendfenntartóval (vesd össze VIP lallybrochiak) beszéli meg, hogy ki kellene szabadítani Murtagh-t, mert biztos nem fog tisztes tárgyalást kapni, egyszerűen majd csak fellógatják. Nem ez a nap lesz, amikor Cesar Domboy meggyőz színészi képességeiről, továbbra is kellemetlennek érzem a játékát.
Üdítő ellentét a David Berry és Sophie Skelton kettős, ahogyan Lord John és Brianna barátságát megalkotják. Kiváló az összhang közöttük (nem túlzás azt állítani, hogy jobb, mint Sophie Skelton és Richard Rankin között). Most éppen arról beszélgetnek, hogy miután elért Riverrunba is a hír, hogy elfogták Bonnetet, és az igazaságszolgáltatás gépezete gyorsan fog működni vele szemben, Brianna szeretné meglátogatni. Mármint nem a kivégzését megnézni, hanem konkrétan meglátogatni, beszélni vele. Furcsa ötletét Jamie leveléből merítette, melynek ugyebár a legfontosabb motívuma a megbocsátás erénye volt. Ez talán már kicsit Lord Johnnak is sok – pedig nem az a kelletlenkedő kispolgár fajta -, de rábólint az ötletre.
Mindeközben Roger már elégé szép hosszú láncot csinált magának emlékeztetőül, hogy hány nap telt el a fogságban, amely során apróbb feladatokkal, pl. tüzifa cipelésével is ellátják. Adtak neki már nevet is: Ehaokonsah. Most épp egy kisgyerekes anyával beszélget, aki afelől érdeklődik, vajon pórul járt hősünk beszél-e franciául. A jelenetet a kéktollas srác nem figyeli jó szemmel, amúgy is, rossz véleménnyel van Rogerről, hiszen milyen ember lehet az, akitől saját népe is meg akar szabadulni. Kéktoll fülig szerelmes, de valami azt mondatja velem, hogy a gyerek nem az övé.
Aztán hamarosan megtudjuk, ki is az apa valójában. Egy francia jezsuita szerzetes, aki egy másik kunyhóban raboskodik. Rogert most összezárják vele, amely aztán érdekes beszélgetésekre ad lehetőséget. A franciától tudjuk meg, hogy Roger beceneve Kutyaképűt jelent. Ő maga egyébként nem azért csücsül a kunyhóban, amiért mi elsőre gondolnánk, azaz nem az indián lány „megrontásával” vagy hasonlók, vádolják, hanem mert a törzs tagjai már javarészt áttértek a kereszténységre, és a bébit sem akarják ebből a mókából kihagyni. A pap viszont, tartva magát hitéhez, makacsul ellenáll ennek, mert az ő hite szerint a gyermek bizony a bűn gyümölcse.
Akkor sem adja fel nézeteit, mint amikor elviszik, megkínozzák, s fél füllel jön vissza. Roger - aki közben valamiféle alagútszerűséget kezd ásni magának – felveti, hogy mi lenne, ha eljátszaná a szerzetes, hogy mégis megkereszteli a csecsemőt, némi kis vizet fröcskölne rá, meg latin szavakat mormolna, az indiánok úgyis csak ezt a részét érzékelik a dolognak. Ez igaz is, de a pap tudná, hogy nem igazi a keresztelő, és számára mégiscsak ez számít. Nehezen viseli amúgy azt is, hogy Roger minden második szava káromkodás (v.ö.Jamie 10. epizódbeli reakciója Brianna „menj a pokolba” kirohanására). Valamint megtudjuk azt is, hogy a helyiek reggelig adtak haladékot a franciának, hogy meggondolja magát. Ha nem, akkor lassú tűzön sülő jezsita lesz belőle hamarosan.
Roger ekkor kezd azon hosszú monológjába,
hogy Bree előbb kikosarazta, majd amikor hosszú utat tett meg érte térben és időben (ez utóbbi utalást nyilván nem érti az atya), mégis összejöttek. De jajj, veszekedtek, megbánták, kibékültek volna, de a lány apja (Roger így rakja össze magának, ami történt), megverte és eladta. S bár Rogernek lehetősége lett volna visszatérnie a saját életébe, mégsem tette. És most itt van. Az egész monológ lényege, hogy minden mondatába beleszövi az idióta kifejezést – magára értve. Aztán ráveszi a papot, hogy mégiscsak segítsen a menekülő utat kivájni, de reggelig sem tudnak sokkal tovább. A franciát elviszik, Roger egyedül ás tovább.
Bree és Lord John tehát megérkeznek Wilmingtonba, a vetített háttér megint béna, de most - a komor zenével vegyítve- kifejezetten jól szolgál Bree szorongásának érzékeltetésére. Itt hangzik el az egyik ikonikus mondat, hogy hát lehet-e nem kedvelni Lord Johnt. Jah, tényleg az egyik legnépszerűbb karakter, és David Berry olyan jól tudja játszani.
 |
Míg ők ketten befelé tartanak (Lord Johnnak egyenesen a kormányzótól van engedélye rá), addig valaki – nem nehéz kitalálni - lőporral hinti körbe a fogda épületét. Miután Fergus gyűszűkkel elmagyarázta a haditervet, és Marsalitól is támogatást kapott hozzá, az öt fős wannabe-badass banda összeverődik az utcán, melynek aztán jó pillanatban áll élére (miután leugrik a szekérről Marsali mellől) Fergus, hogy végül az ajtó előtt álló őrökre fegyvert rántva ők is látogatásukat tegyék az intézményben.
Odabent Bonnet előbb pimaszkodik, hogy Bree-nek jól ismeri a testrészeit, a nevét azonban speciel nem tudja. A lány kimérten bemutatkozik, majd a hasát is megmutatja, a férfi pedig reflexszerűen tagad, merthogy ilyesmivel már mások is próbálkoztak nála. A forgive/for give kifejezésekből alkotott szójátékkal Bree elmondja, hogy adni akar valamit, megbocsátást, nem pedig hasznot húzni a férfi halálából. Merthogy lám, így azzal a tudattal távozhat, hogy valami mégiscsak marad utána.
Bonnet igazi hétpróbás szemétláda,
mert tudja, hogyan kell maga felé fordítani az elhangzott szavakat: aham, szóval ha meghal, mégis marad valami, ami Bree-t folyton rá emlékezteti majd. No, Bree ekkor húzza fel magát, és olvas be a kalóznak, hogy a gyerek soha nem fogja megtudni, miféle ember is volt az apja. Erre- talán életében először és feltehetőleg utoljára – egy kicsit Bonnet is megszeppen, és ekkor kotorja ki a fogai közül az utolsó megmaradt ékkövet (ezek valahogy mindig visszajutnak a családhoz), és adja Bree-nek azzal, hogy tessék a lurkóból majd rendes embert nevelni.
Ha valaki azon töprengene, hogy mekkora is a börtön, hogy elférnek benne Bree-ék és Fergusék is, hamar választ kap a kérdéseire, hiszen a nagy hős felszabadítók Lord Johnba ütköznek. Még szerencse, hogy Fergus ismeri az uraságot, így csupán a biztonság kedvéért fognak fegyvert rá, amúgy nem eshet bántódása. Megvannak a kulcsok, de hol van Murtagh? Feszült zene (van benne egy pillanatra felvillanó, de mégis emlékezetes motívum, amit eddig nem hallottam még), megtalálják a nagy öreg morcost, akiről nehéz elhinni, hogy nem hallotta Bree s Bonnet beszélgetését, mert szinte ott zajlott a cellája előtt.
Murtagh persze, hogy azon nyomban rátámad Lord Johnra, mikor meglátja, hogy mégis, hogy képzelte, hogy idehozta a lányt.
A jelenet attól nagyon izgalmas, hogy immáron a negyedik évad vége felé járunk, s
mind a négy szereplőről (Bree, Murtagh, Lord John és Fergus) nagyon sokat tudunk már, régi jó ismerősök számukra, de mind a négyen csupán egyetlen szeletét- mindenki más-mást – ismeri a másik három jellemének és élettörténetének.
Ez azonban végül mégsem okoz kalamajkát, meg tudnak állapodni, hogy az a legbiztonságosabb, ha a lord viszi magával Bree-t. Aki ráadásul igencsak erélyesen teremti le az egész bagázst, mikor kiderül, hogy azért kell sietni, mert mindjárt robban a hely.
Na akkor rohanás, valaki még kénytelen felkapni a leütött őrt, mert Bree kéri, hogy mentsék meg őt is, a kulcsok meg úgy keverednek el – nem tudjuk biztosan, de a sorozat logikája alapján kikövetkeztethető – hogy Bonnet is eléri még, és valószínűleg a robbanás előtt még képes lesz megmenekülni.
Robban a hely, Fergus és Murtagh beugranak Marsali szekerének ponyvája alá, gyerünk pacik, indulás. Később vöröskabátosok megállítják Lord Johnékat, hogy örülnek, hogy nem esett bajuk, és hogy nem látott-e a méltóságos úr valami gyanúsat. Hát sajnos nem. Bree arcán büszke mosoly: bármit is hoz a jövő, erre az erélyes angol úrra, akinek helyén van esze és szíve, tényleg rábízhatja magát és családját.
Rogernek közben sikerül kiszabadulnia, már rohan is az úton, mikor távolból hallja a pap üvöltését. Próbája magát megemberelni, hogy legyen önző, nem foglalkozzon vele, nem az ő dolga, mert neki az a dolga, hogy a saját életével törődjön, de a végén mégiscsak visszafordil. Ahogy visszaér, látja a máglyán a franciát, vele szemben ott van az indián nő, karján a gyerekkel, s le lehet olvasni az arjkairól, hogy azt suttogja je t’aime.
Roger egy bokor mögül figyelve a jelenetet mérlegel, aztán nyűgös nemakarom arckifejezéssel mégis akcióba lendül, és egy whiskys hordót dob a máglyára, amitől aztán az eddig csak a lábrészen füstölgő szerzetes hirtelen teljességgel lángra kap. Az indián lány erre megcsókolja gyermekét, leteszi a földre, majd elindul a máglya felé. Felmászik a pap csonkja mellé, miközben Kéktoll csak kapkodja a levegőt, hogy mi a fene történik itt.
Lassan kúsznak vissza a természetes hangok Samuel Barber Adagio for String alkotásának megrendült és megrendítő dallami közé.
Az epizód azzal ér véget, hogy Roger a szokásos stílusában mondogatja, jaja, tessék csak engem visszavinni az idióták kunyhójába.