Sok mident kell feldolgoznia az elkövetkező fél (nyolc epizód) + fél (nyolc epizód) évadnak, ha tartani akarják magukat ahhoz, hogy a hatodik kötetből hátramaradó eseményeket, valamint szinte az egész hetedik és nyolcadik könyvet bele akarják zsúfolni ebbe a 16 részbe.
Egy biztos, hogy egy ilyen műfajú történet hősnője nem maradhat sokáig passzív, az első dolog, amit le kell zárni, hogy Claire mihamarabb szabad legyen megint.
 |
| Claire (Caitriona Balfe ) szabadon távozik a kormányzó hajójáról |
Akkor kezdjük!
Mindenki nyugodjon le! Nyugika! Álom volt, vagy vízió, vagy csak Jamie engedte, hogy a legsötétebb gondolatai uralják a buksiját. A lényeg, hogy Claire-t természetesen nem akasztották fel a nyitó jelenetben.
Helyette a fogdában látjuk, ahol rögtön össze is ismerkedik cellatársával, Sadie-vel (Sarah Finigan), egy nagydumás nővel, aki azután, hogy elmagyarázta, hogy pénzért milyen extra szolgáltatások vehetők igénybe a helyen, kártyázni hívja hősnőnket, akinek rögtön beugrik, hogy a nő valószínűleg csalt a kártyán, azért van itt. A másik megnyugtatja, ugyan, dehogy, nem azért, hanem hamisítási ügy miatt. Ebben a jelenetben azt is megtudjuk, hogy mióta elkezdődött a rebellió Észak-Karolinában, amikor a kormányzónak is menekülnie kellett, szünetel az igazságszolgáltatás.
Claire nekünk narrálja csak, hogy nem is tudja, hogyan tudná ezeknek a nőknek (többen is vannak a fogdában, az egyikük egy mondata a trailerből is ismerős lehetett, tehát nem Rachel Hunter hangja volt az) elmagyarázni, hogy az a rendbontás, ami miatt most bizonytalan ideig kell várniuk arra, hogy az ügyüket tárgyalják, még évekig el fog húzódni. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha nem történik semmi váratlan, ő is itt fog penészedni, míg Cornwallisék a szomszéd tartományban majd le nem teszik a fegyvert – 1781 októberében.
Hogy itt és most egyébként mikor is járunk pontosan az időben, azt amúgy fél perc alatt ki lehet deríteni, ugyanis
a cselekmény ügyesen rásimul a valós történelmi eseményekre.
Merthogy Claire-nek nem kell a Függetlenségi Háború végéig itt penészedni, hamarosan érkezik egy vöröskabátos kiskatona egy alacsonyabb rangú tengerésztiszttel. Hadnagy a lelkem, Tate (Harri Pitches) a vezetékneve, és kis tejfelesképű fickó.¹ A "gyógyítót" keresik. Kicsit elbizonytalanodnak, hogyha a gyógyító a gyilkos, akkor talán lehet, hogy nem kellene… de Sadie magára vállalja, hog ő a gyilkos, így a két fegyveres udvariasan magával viszi Claire-t. Nem olyan nehéz kitalálni, hogy valaki fontoshoz kell mennie, ahol orvosi szaktudására lesz majd szüksége.
Nem sokkal később érkezik Jamie és Ian, akik kiszedik a foglárnéból, hogy Fort Johnston erődjénél van valami rebellió, valószínűleg Claire-t is odavitték. Ez lesz az. Ez az első mozzanat, ami révén tájékozódni lehet,
hogy mikor is járunk:
1775 június-júliusában.
Csakhogy Claire-t nem az erődhöz viszik, hanem a wilmingtoni kikötőben állomásozó HMS Cruizerre, ahol Josiah Martin (Eugéne O'Hare) kormányzó várandós felesége (Reanne Farley) kíván szakszerű ellátást. Itt lesz nekem igazán bajom azzal, hogy ezt a sorozatot megelőzően az Utódlásba (Succession) voltam belemélyedve, a forgatókönyvírás felől nézve az a sorozat nyilván teljesen más minőséget képvisel. Igy aztán annyira felszínesen megoldottnak érzem itt a jelenetet, mikor a kormányzóné nagyon könnyen rábeszélhető arra, hogy ne aggódjon, Claire nem fog ártani a babának, miután a kismama riadtan rakja össze, hogy a segítségére idehozott „bába” az a bizonyos hírhedt nő, akit azzal a rémséges gyilkossággal vádolnak.
A másik ilyen „ez most mire kellett?” jelenetsor, ahogyan először látjuk viszont Bree-t és Rogert. (Apropó, kedves Richard, gratula a nagybátyádnak, Ian Rankin krimiírónak a friss lovagi címhez!) Oké, értem én hogy az Outlander alapvetően egy eszképista feel good sorozat csupa konfortkarakterekkel, és ez a szezonpremier, szóval van egyfajta vegyük fel újra az elejtett fonalat jellege is, de ettől én még mindig úgy érzem, hogy volt ott legalább három oldalnyi felesleges szöveg a forgatókönyvben, míg eljutunk addig, hogy Rogerrel tiszteletlenek a besorozott és északra készülő katonák, hogy mégis mit tudhat mondani nekik. Amire aztán Roger Muhammad Alit idézi. Ezt persze meghallja régi jó barátunk, az a 20. századi fickó, aki azelőtt tűnt el a színről, mielőtt Jamie-ék lemészárolták Lionel Brown bandáját. (Mindig figyelmeztetnem kell magamat, hogy Lionelt nem ők tették el láb alól, hanem Marsali személyében jött el a végzete.)
Hoppá, álljunk meg egy kicsit: újragondoltam.
Na jó, a saccra három oldalban, amit feleslegesnek tartottam, mondjuk úgy, oldalanként minimum egyharmadnyi párbeszéd töltelék jellegű. Valamennyire mégiscsak szükség van belőle, mert hát értesíteni kell a nézőket, hogy MacKenzie-ék megérkeztek a "lelkészképzőbe", márminthogy ez a tengerparti hely, ahol asszonyok sétafikálnak és a közelben van egy brit katonai tábor, az a hely, ahova az előző évad végén tartottak.
Amúgy vajon mennyire szándékolt, hogy ez a hely kellemesen napsütéses, a háborús készülődő nyüzsgés is kedélyesnek mondható, míg Wilmingtonban sokkal ingerültebbnek tűnik a mozgolódás, ráadásul folyamatosan köd van?
Na szóval, Wendigo Donner rögtön felismeri az idézetet, Roger meg meghallja, hogy a fickó hangosan mondja, hogy Ali. A másik időutazó Roger segítségét kéri, és azt magyarázza, hogy ő nem tolvaj (emiatt van ugyebár ebben a táborban), csak a visszaúthoz akart magának követ szerezni. Kérleli Rogert, hogy segítsen neki, no meg mesél arról is, hogy öten jöttek a múltba, hogy megmentsék az őslakosokat, de rögtön el is vesztettek egymást.
Első nekifutásra Roger segítene is, de emiatt lesz egy kis összezördülése Briannával, aki a mondatot, hogy Wendigo nem tett semmit, amikor Claire-t megerőszakolták, csak ott állt, kicsit más hangsúllyal mondja, és így már mindjárt más jelent.
Ja, csak állt ott, nem tett semmit…
Bree szerint például Roger biztosan nem így viselkedne hasonló helyzetben. Roger viszont elmondja, hogy csak állt és nézett, mikor Bonnet kidobta azt a bébit a hajóból, s az anya meg utána ugrott. Roger mit is tehetett volna mást? Élve akart maradni, meg akarta találni Bree-t. Meg amúgy is teljesen leblokkolt attól, ami történt. Később a tengerparton üldögélve megbeszélik, hogy Roger úgy segít Donnernek, hogy imádkozik érte.
Azért tényleg van valami megkapó abban, hogy az ő jeleneteiket sikerült verőfényes napsütéses napokon felvenni. Nem úgy tehát, mint a Claire köré épülő jelenteteket, bár minden bizonnyal nem valódi, hanem mesterséges köd az, amely körülveszi folyamatosan a Cruizert. Akkor is, mikor végre Claire-nek sikerül üzennie Tom Christie-nek, aki érti, hogy az asszony latinul Jamie-re célzott („vir meus”), és Jamie alakja feltűnik a csónakban, amivel kieveznek a hajóhoz. Majd aztán akkor is, mikor Claire meglepetésére nem Jamie tér vissza, hanem Tom, illetve akkor is, amimkor Claire távozik szabadon.
Na de ne rohanjunk annyira előre. Szóval, a kormányzó kicsit mérges, hogy nem tájékoztatták előre, hogy Claire-t gyilkossággal vádolják. Közben befut MacDonald őrnagy is a hírrel, hogy Fort Johnston elesett (mármint a britek szemszögéből nézve). Akkor tehát 1775. július közepén vagyunk. A kormányzó ugyebár biztonságosabb helyre akarna hajózni, Claire meg nagyon nem szeretne velük menni, akárhova is mennek.²
Érdekes, hogy az előző évadban én nem éreztem irritálónak MacDonald őrnagyot, bár a könyves változatban már az első pillanattól kezdve (még Jocasta esküvőjén) idegesítő figurának tartja Claire. De most a fickó kitesz magért, próbálja a kormányzót manipulálni, hogy ezek a Fraserék nagyon gyanúsak, amiért Jamie visszaadta az indián ügynöki megbízatást. Claire oda is súgja a kormányzó által udvariasan kiküldött őrnagynak, hogy manipulatítv kis szemétláda (a bastard szót használja). Mindenesetre valóban Jamie helyzete ebben a zavaros világban a kormányzó a legnagyobb gondja, és amikor négyszemközt tárgyalnak, Martin azt indítványozza, hogy Jamie szedjen össze kétszáz embert, küldje MacDonald őrnagy egységéhez, és akkor Claire is szabadulhat.
Mire Jamie visszatér Wilmingtonba, a meglehetősen részeg Tom Christie egy másik ötlettel áll elő. Majd ő megy a hajóra, vallomást tesz, és Claire szabadon távozhat. Jamie belemegy, bár pontosan tudja hogy régi börtöntársa nem gyilkos. Ahogyan Claire is tudja, de Tom végigmondja neki a mondanivalóját, hogy nem is az ő lánya Malva, hanem a testvéréé (mondtam én, hogy sehogysem jön ki a matek!), azé a testvéré, akinek amúgy a meggyilkolásáért felakasztották a feleségét. Tom, ha nőügyekről van szó, nagyon merev (nem úgy), ilyeneket mond, hogy amikor visszakerültek hozzá a gyerekek, sajnos már megvolt Malvában a szajhaságra való hajlam, meg még rosszabbra is, mert szerinte mind Claire-t, mind Tomot meg akarta ölni azzal a valamivel, amitől csak ők ketten lettek betegek. Hogy Jamie-t szemelte ki magának, az is csak a szajháskodás miatt volt. Claire-nek azért van egy megjegyzése, hogy talán esetleg egy szabadabb élet lehetősége csillant meg a lány előtt ezen a módon (mármint az apai szigortól megszabaduló életé).
Az azért szépen lett kifejtve, hogy Tom, saját szavai szerint egész életében vágyott valamire, maga sem tudja, mire, de elhitette magával azt, hogy Isten szerete az, és hogy ez elég is neki. De most már tudja, hogy mi az.
Szeretni és szeretve lenni - ezt kereste. (Mondjuk nem könnyítette meg a hozzá legközelebb állók dolgát a folyamat viszontszeretni részénél.)
És találta meg azáltal, hogy szereti Claire-t. Adni szeretne és ezt tudja adni. A vallomását - amit Claire szét szeretne tépni – amúgy az újságban is megjelentetik majd.
Amikor Claire és Jamie már a fogadóbeli szobájuk fekszenek (bevetett ágyon, teljes ruházatban), megbeszélik, hogy egyikük sem hiszi, hogy Tom volt a gyilkos. De ki lehetett? Richard Brown? Nem, ha innen néznék akkor sem áll össze a kép.
Majd aztán ekkor nyer értelmet a főcím végi easter egg, hogy Jamie az éjszaka közepén kijön egy épületből és megy a másikba. Merthogy a részegen bedülöngélő Richard Brownt várja az ő szobájában. Hiába fenyegetőzik a fikcó, hogy az emberi mit tesznek Jamie-vel, ha neki bántódása esik, úgy tűnik, hősünk konkrét feladattal küldte korábban haza Iant, meg az őslakos ismerőseit.
Az epizód azzal ér véget, hogy Jamie határozottan megindul a másik felé.
___________
Jegyzetek:
¹ Rögtön eszembe is jutott, hogy Horatio Nelson is kis tejfelesképű kis midshipman volt még ekkor. Egészen pontosan ekkor kapta Indiában a maláriát, amitől drasztikusan lefogyott, és marad is aztán tengerésztiszthez képest vézna fickó élete végéig. Erről többet lsd még a Tom Pocock által írt életrajzi könyvet Nelsonról.
²Amúgy a valóságban a kormányzó már május végén New Yorkba menekítette a családját. Nem tudom, azelőtt érkeztek-e meg, hogy George Washington bevonult a városba, vagy utána. Azt viszont szinte biztos, hogy egy végletekig felidegelt kormányzó találkozhattak a Nagy Almában, aki néhány hónappal később szintén egy a kikötőben állomásozó hajóra volt kénytelen menekülni.)
Az 1775-ös észak-karolinai eseményekről bármely a Függetlenségi Háború kezdeti fázisát tárgyaló kötet jó kiindulási pont lehet, én legutóbb az alábbiakat lapoztam fel:
Kevin Philips: 1775 . A Good Year for Revolution. Viking Penguin (2012)
Michael Cecere: March to Independence. Westholme Publishing (2021)
A történelmi pillanatról, amikor egy napon vonult végig New Yorkon George Washington, a kontinentális sereg frissen kinevezett főparancsnoka, valamint (mivel várnia kellett, kicsit később) William Tryon, a brit tartományi kormányzó, lsd. többek között:
Brad Meltzer és Josh Mensch: The First Conspiracy: The Secret Plot to Kill George Washington. Flatiron Books, 2019
_______________________
HOZZÁSZÓLNÁL? AZ EGY OLVASO NAPLÓJA BLOG FACEBOOK OLDALÁN MEGTEHETED